Hegyi sprint – 37. Mickhausen-i Hegyiverseny

Hegyi sprint – 37. Mickhausen-i Hegyiverseny

posted in: Hegyiverseny, Túraautó | 0

A hegyiversenyzés régóta az általam egyik leginkább kedvelt autóversenyzési forma, amíg lehetett – és amióta újra lehet – nagyon sok magyarországi futamra ellátogattam. Az utóbbi években nem csak kívülről néztem, írtam róla, hanem „belülről” is részese voltam, ahogy pl. az idei, 34. HE-DO Mátrai Hegyiversenyen a Rallye Rádióban hallani is lehetett. Ezért kifejezetten megörültem, hogy egy német hegyivereseny és jómagam „belátható” térbeli távolságban leszünk egymástól, így hamar egyértelművé vált, nekem ezt meg kell néznem.

C Kadettek egymás mögött. Csak a karosszériájuk “ósdi”, a lepke-, vagy seq-váltótól kezdve a külön tartályos, mindenhogy állítható futóműig minden bennük van!

Az előzetes információgyűjtés során kiderült, hogy ebben a formájában ez lesz az utolsó ilyen rendezvény, a rendezője ugyanis nem tudja/akarja folytatni. Kár érte, mert egy különleges hangulatú és jellegű verseny volt! Nem tudom, hogy az „utolsó”-sága miatt olyanok is részt vettek rajta, akik egyébként nem, minden esetre 175 (egyszázhetvenöt) indulót regisztráltak. A verseny többek között az FIA Európai Hegyi Kupa, a Német Hegyi Bajnokság, a Dél-Bajor Hegyi Bajnokság és az NSU Kupa értékelésébe is beleszámított. A korábbi évek eredménylistáit és felvételeit nézegetve kialakult egy „sejtés”, mire számíthatok, de élőben még sokkal durvább volt minden. A pálya „csak” 2200 méter hosszú, és nincs benne nagy trükk, de pont ez jelenti a nehézségét is. Nagyon pontosnak kell lenni ahhoz, hogy a jó eredmény reményében ne maradjanak benne ezredek, századok.

Nem “tinik” a főszereplők

A lebonyolítás némileg eltért az itthon megszokottól. Szombaton három edző felfutást, míg vasárnap szintén három verseny felfutást tartottak. A környék adottsági lehetővé tették, hogy a levezetésre ne a pályán kerüljön sor, hanem „alternatív” útvonalon, így ezzel nem kellett kalkulálni az időterv összeállítása során. Ami nem csak elsőre volt furcsa, az a sportbírói posztok száma és elhelyezkedése. Egymástól is, és a pálya szélétől is sokkal távolabb helyezkedtek el, mint Magyarországon. Mivel a rendezvény FIA sorozatba is beletartozott, ezért az FIA szabályainak meg kellett feleljen… Ilyen megoldással Magyarországon is sokkal több út, helyszín lenne alkalmas hegyiverseny tartására!

Ez a menő, saját garázst bérelni egy hegyiverseny “depójában”!

A depó nem csak a rajthoz vezető úton – sőt, azon egyáltalán nem – került kialakításra, ellenben az egész Münster nevű faluban igen. Ki az utcák szélén, mások udvarokban, a legszerencsésebbek – vagy ezt külön megfizetők – pedig a helyiek garázsaiban készíthették fel az autóikat a következő felfutásra. Szó szerint az egész falu szerves része volt a versenynek, még a legtávolabbi ház kocsibeállóján is versenyautó állt. A versenyzőket hangosbeszélőn keresztül – az egész falut „behangosították” hatalmas tölcsérekkel – szólították fel, mikor kell a rajtvárakozóba állniuk.

Egy kicsit furcsa volt még a sportszakmai lebonyolítás is. A rajtban összesen három sportbíró volt, akik közül az egyik a „bot” segítségével beállította a rajthelyre a kocsit, a másik kettő pedig felváltva látta el kézjegyével a nálunk „Edzéskártyaként” ismert matricát, amit itt a versenyen is szignóztak. Az összes többi, a rajt közvetlen közelében megszokott közreműködő – rescue, mentős, stb. – kb 100-120 méterrel feljebb, egy T-elágazás bal oldali ágán várta a bevetést. (A pálya a T szárán rajtolt, majd fordult jobbra.) Nekem a sorrendjük is furcsa volt, legközelebb apályához egy kisbusz állt. Ha baj történt – és történt – elsőnek a versenyigazgató vágta magát autóba a rajtelőkészítőben, és indult a helyszínre. Őt követte a kisbusz, tele sportbíróval. Ha kellett, indult az autómentő – egy darus, egy billenőplatós és egy veszélyes anyag semlegesítő állt egymás mögött –, és ezt követte 4 db mentőautó. Sajnos az utóbbiból egyre egyszer szükség is volt, ekkor közel egy órát állt a rajtoltatás.

Rövid pályán is lehet nagyot esni…